Életem története:
Erdélyben születtem én is, annak is a közepén, amit Mezőségnek neveznek. Ott született Apám is, Nagyapám, Dédapám, valamint minden ősöm, a krónikák szerint legalább is ezer évig visszamenőleg, mikor is az a bizonyos Buzát nevezetű magyar, aki Koppány vezérnek volt valamiféle atyjafia, kénytelen volt menekülni Szent István királyunk haragja elől azokba a járhatatlan mocsarakba, amit sok évszázaddal később Mezőségnek neveztek el. Ennek a Buzát nevezetű bujdosó magyarnak volt az unokája az a markos legény, aki Szent László királyunk életét megmentette volt, amikor az országba betörő kunok szokásuk szerint bölénycsordát hajszoltak rá az ellenségre. Egy jókora tó partján, amit később czegei tónak neveztek el, egy megvadult bölénybika rátámadt a királyra, ledöntötte a lovát s már azon volt, hogy sárba tapossa őt magát is, amikor csak előugrott a nádasból egy derék legény, elkapta szarvánál fogva a bölénybikát s a királyi krónika szerint „behajította a tóba”. Hálából az uralkodó „nemesemberré ütötte” a Miklós névre hallgató legényt s neki adományozta a tóparti dombokat, egészen tova a Szamos völgyéig. Nevet is adott neki a király, nyugati szokás szerint: erejére való tekintettel „Vas”-nak íratta be nevét a nemesi oklevélre.
Ettől a nevezetes Vas Miklóstól származott aztán a Mezőség északi csücskét benépesítő Vas család, melynek nevét valamelyik vármegyei íródeák hamarosan két „s” betűvel írta a László király által rendelt címerbe, mely egy arany-nyíllal átlőtt orrú bölénybikát ábrázol még ma is. Mivel az arany-nyíl királyi nyílvesszőt jelent, arra enged következtetni, hogy Őfelsége alighanem orron-nyilazta az állatot, azért dühösödött meg annyira. Ahogy az idő telt, a környező dombok megteltek lassanként Vass-okkal.
A család czegei ága Mária Teréziától grófi rangot is kapott és a bécsi íródeák (alighanem a német kiejtés miatt) V betű helyett dupla W-vel írta föl a nevet a grófi okmányra és ez az ág azóta is Wass-nak írja a nevét. De ehhez az ághoz fűződik sajnos egy veszedelmesnek nevezhető tett is. Czegei Vass Vid egyike volt azoknak a földesuraknak, akik Básta magyar-pusztító dúlásai után Moldovából hozattak maguknak munkaerőt és betelepítették a Mezőségre az oláhokat, akik ma románoknak nevezik magukat és még 1848-ban, osztrák ügynökök felbujtására kiirtották úgy gazdáikat, mint a környék magyarjait.
Dédapám, Albert Bem szárnysegédje volt a szabadságharc során s emiatt tizenhét esztendőt töltött a kufsteini vár-börtön pincéiben. Az ő apja Tamás, elébb Kolozsvárra menekült, majd később a mezőházi birtokra költözött. Czege az idősebbik Wass-ág birtokában volt, a fiatalabbik ág, melyhez én is tartoztam, hét kilométerre onnan, a nagy tó másik végében élt. Ennek a falunak Vasas-szentgothárd volt a neve. Dédapám azonban már nem tért haza új otthont építeni. Kolozsvárt maradt, majd apja halála után Mezőzáhra költözött. A szentgothárdi otthon újra-építése Nagyapámra maradt. Szép, tágas, kényelmes, emeletes otthont épített ott magának a leégett udvarház helyén. A környék népe kastélynak nevezte, bár nem volt az. Csak egy kényelmes, nagy családra méretezett úri-ház volt, mely köré Nagyanyám egy negyven-holdas parkot varázsolt a hepe-hupás, vízmosásos kopár legelő-oldalra. Messzi idegen földről hozatott ritka fákat: mogyoró-fenyőt, babérlevelű tölgyet Amerikából jegyenye-tölgyet, bodros jázmint Ausztráliából és olyan gyönyörű fenyvesektől koszorúzott kertet teremtett oda, hogy még az első román királyság szakemberei is botanikus-kertnek ismerték el és kis réztáblákkal jelöltek meg minden értékesebb fát.
A második világháború végén aztán mi lettünk a menekültek. A gyűlölettől elvadult román kommunisták nem csak az épületeket bontották le földig, de a kert minden fáját, bokrát, rózsáját kivágták, kiirtották, hogy nyom se maradjon utána. Nem is maradt. A hajdani pompás fenyvesek és virágzó bokrok helyén ma újra csak kopár, vízmosásos legelő-oldal maradt vissza, semmi egyéb.
Így kerültem hát ide Amerikába. A muszka frontról Németországba s nehány év múlva onnan Amerikába, zsúfolt kivándorló-hajón. Első hivatalosan kiutalt állásomat Floridában kaptam. A Delandben székelő katona-iskolába küldtek mértant és algebrát tanítani. Ott a közelben vásároltam meg első amerikai otthonomat: a híres William Astor 1881-ben épült vadász-házát az Ocala National Forestnek nevezett 400,000 holdas erdőség peremén. Az ős-lakosság jobbára medvékből, szarvasokból, vadmacskákból és aligátorokból tevődött össze. Nehány évre rá a katona-iskola bezárta kapuit, engem meg a Gainesville-ben székelő University of Florida vett át, mint ócska lomot, ahol nyelveket és olykor európai történelmet kellett tanítanom. A távolság miatt Gainsville-be kellett költözzünk, de az öreg erdei házat megtartottuk továbbra is és ma, hogy fiaim felnőttek és szétszéledtek, ide bújtam újra mint nyugdíjas tanár s ahogy az idő szaladt velünk, két feleséget is elvesztettem rendre s ma már a harmadiknál tartok. De nem erről van itt szó.
Még az egyetemen voltam, amikor rájöttem arra, hogy Hazámról, Erdélyről jóformán semmit sem tudnak itt Amerikában. Tőkém nem volt, megalapítottam tehát jó erdélyi mintára az Amerikai Magyari Szépmíves Céhet, egy kiadóvállalatot, mely előfizetőkön épült egyedül. Az évi előfizetés tíz dollárba került és ezért a tíz dollárért minden „tag” kapott egy magyar nyelvű, ismeret-terjesztő könyvecskét. Első ilyen „ismeretterjesztő” könyvünk Zathureczky Gyulának, a kolozsvári Ellenzék hajdani főszerkesztőjének „Transylvania, Citadel of the West” elnevezésű munkája volt. Ebből minden amerikai egyetem könyvtára kapott díjmentesen egy-egy példányt. A következő években több hasonló könyvecskét hoztunk ki és helyeztünk el: „The ethnic history of Transylvania”, „Transylvania, the Hungarian Minority in Rumania”, „Transylvania and the Hungarian-Romanian Problem” „Toward a New Central Europe, A Symposium.”
Megalapítottam a „Danubian Press” elnevezésű kiadóvállalatot, melynek segítségével folyóiratokat tudtunk kiadni: „The Transylvanian Quarterly” „The Central European Forum”. Dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam. Tőke nélkül, hozzáértés nélkül. Az amerikai magyar előfizetőkre építve mindent.
Csalódtam. Amerika szétszórt magyarjait nehéz volt összetartani. Az előfizetők létszáma egyre csökkent. Kölcsönöket vettem föl. A bukás elkerülhetetlennek látszott. Az Egyesült Közép-Európai gondolat lengyelek segítségét hozta magával. De aztán ellanyhult az is. Hiába: író voltam, nem szervező, politikus. És segítséget sehonnan se kaptam.
Elvesztettük a háborút. Nem csak odahaza: idekint is. Behúzódtam a barlangomba és abbahagytam az egészet. Most itt vagyok, a semmi peremén. Negyvenhat könyvet megírtam s ma már csak ez maradt: az írott, nyomatott szó. Elég lesz arra, hogy utat mutasson a jövendő felé? Ez már nem rajtam múlik, hanem azokon, akik utánam jönnek a magyar élet göröngyös útján. Vénségemre azonban megtanultam valamit: az Isten létezése titkát. Ahhoz, hogy ezt értelmesen elmagyarázhassam, vissza kell térnem az egyre távolodó múltba.
Az Amerikai Magyar Szépmíves Céh életben tartása megkívánta a folytonos utazást: irodalmi estéket kellett tartanom Amerika és Canada minden nagyobb magyarlakta városában. Ősz elején New Yorkban voltunk éppen amerikai születésű feleségemmel, amikor szállodánkban felkeresett egy idősebb úriember. Bemutatkozott: Havas Emil volt a neve. Rémlett, mintha már hallottam volna ezt a nevet valamikor a messzi múltban, de nem emlékeztem, hogy hol és mikor. Vendégem jól megnézett. „Maga még fiatal” - mondta meglepődve, magyarul - „maga tehetséges ember! Egy javaslattal jöttem magához”- tette hozzá és azon nyomban elő is adta a javaslatát:
írjak egy könyvet, úgy ahogy ők diktálják: egy magyarországi zsidó mindenféle megaláztatásnak és kínzásoknak van kitéve, de sikeresen kimenekül Amerikába. Itt szeretettel fogadják, megsegítik és hamarosan sikeres üzletember lesz belőle. A háború után itt New Yorkban összetalálkozik hajdani kínzójával, aki mint menekült érkezik ide, bár még mindég a náciknak dolgozik. . .” Félbeszakítottam. Kértem, hogy fordítsuk a beszédet angolra, mivel a feleségem nem ért magyarul. Meglepődött kissé, de feleségemhez fordulva angolul mondta: Bocsásson meg, ezt nem tudtam. Maga intelligens asszonynak látszik. Született amerikai?” Feleségem bólintott. „Igen.” „Nagyon jó” - mondta Havas úr - „az amerikaiak okos üzletemberek. Maga megért engem, biztos vagyok abban . . .” Havas Emil folytatta a mondókáját. „Ha ezt a könyvet megírja, a maga tehetségével és a mi utasításaink szerint, garantálom, hogy best sellert csinálunk belőle, filmre is felvesszük és maga legalább három-négy millió dollárt keres ezzel!” Nem kellett beszélnem. Arcomba nézett és tekintete elsötétedett. „De ha nem fogadja el ezt a barátságos javaslatot” - mondta fenyegetően - „akkor soha egyetlen könyve sem jelenik meg ebben az országban!” Én már készen voltam egy hasonlóan barátságtalan válasszal, amikor skót-amerikai feleségem vidáman fölnevetett: „Ne beszéljen bolondságot” - nevetett Havas úr arcába. „ Én nem vagyok emigráns, én itt születtem! Nekem ilyesmit ne mondjon Mister Havas, vagy mi a neve!” Nevetése fölbosszantotta látogatónkat. Elvörösödve nyújtotta ki a két kezét maga elé. „Asszonyom” - sziszegte. „Ennek az országnak a népe azt olvas, amit mi akarjuk, hogy olvasson. Azt lát, amit mi akarjuk, hogy lásson! Itt tartjuk a markunkban úgy az amerikai könyvkiadást mint a filmipart. Én csak azért jöttem ide, hogy segítsek a férjén! De ha nem kell a segítségünk, nekünk így is jó!” Azzal megfordult a sarkán és becsapta maga mögött az ajtót. Színét se láttuk többet. Mikor azonban első angol nyelvű kéziratomat beküldtük az egyik ismertebb New York-i ügynöknek: egy héten belül már jött is vissza. „Sajnálom” - írta az ügynök - „az ön neve feketelistán van. Nincs az a kiadó, amelyik hozzá merne nyúlni.” Feleségem már nem nevetett. Megpróbáltuk ügynökök megkerülésével egyenesen a kiadókhoz küldeni: visszajött mindenünnen. Havas Emil igazat mondott. Saját kiadóvállalatunk útján tudtuk csak kiadni minden könyvünket. A Havas Emil neve azonban sokáig kísértett még. Megtudtam, hogy Kolozsvárról származott, megtudtam azt is, hogy még kis gimnazista koromban az Ellenzéknél dolgozott egy rövid ideig és azt is megtudtam, hogy miképpen került Amerikába: egy alkalommal a szerkesztő megszidta valamiért és haragjában Havas Emil kijelentette, hogy akár hiszik, akár nem, ő nem szorul mások jóakaratára. Fogadott, hogy három napon belül repülő-jegyet küldenek érte New Yorkból és egy hét múlva állása lesz a New York Timesnél. Még aznap délután lement a New York Kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatók törzsasztala volt, beleköpött a diákvezér arcába s a román diákok véresre verték. De másnap reggel a világ valamennyi lapja, rádióállomása meghirdette a „borzalmas kolozsvári zsidóverést” és három napra rá megérkezett a repülőjegy Amerikába. Így jutott be Havas Emil a New York Times szerkesztőségébe. Érdekes „véletlen”, hogy ugyanannak az évnek az elején jelent meg Németországban, a Steinkopf Verlag kiadásában „Elvész a nyom” elnevezésű könyvem „Die Spur Verliert Sich” cím alatt és jelentős könyvsikert ért el. De mindez bennünket nem érdekelt már akkor.
Úgy az Amerikai Magyar Szépmíves Céh, mint a Danubian Press a bukás szélén állt és megmentésükre már nem volt lehetőség. Amerika magyarjai cserben hagytak. Röviddel azután feleségem is meghalt. Felőrölte a sikertelenség. Magamra maradva az erdőkbe menekültem én is és ezzel egy írói élet munkássága véget ért. A lélek azonban él tovább. Él és munkálkodik nemzete jövendőjén. Ennek a jövendőnek pedig egyetlen biztosítéka az ÚRISTENBEN van. Ő adott nekünk hazát tizenegy évszázaddal ezelőtt s minden veszedelem és nehézség ellenére Ő tart meg minket ebben a hazában. Engem ide-űzött ugyan a vihar, de hazám mégis csak ott van, Erdély földjén. Ezen sem én, sem a világ-politika szeszélyes viharai nem változtatnak semmit. Üzenem Erdély szenvedő magyarjainak: járjatok emelt fővel az ősi földön, mert csak emelt fővel láthatjátok az Istent.
HAGYATÉK című utolsó könyvemben rámutattam a csapásra, mely Istenhez vezet. Gondolkozzatok a tanításon, amit Táltosaink szájából fakadt évszázadok sok veszedelmén keresztül. Aki az Úr Isten szolgálatában él, az megmarad. Amit emberi szóval „csodának” nevezünk, az valójában az Úr Isten munkája bennünk és általunk. Higgyetek és bízzatok ebben, erdélyi véreim s ez a hit és ez a bizalom erőt ad a sors súlyának viseléséhez! Így legyen.
Ettől a nevezetes Vas Miklóstól származott aztán a Mezőség északi csücskét benépesítő Vas család, melynek nevét valamelyik vármegyei íródeák hamarosan két „s” betűvel írta a László király által rendelt címerbe, mely egy arany-nyíllal átlőtt orrú bölénybikát ábrázol még ma is. Mivel az arany-nyíl királyi nyílvesszőt jelent, arra enged következtetni, hogy Őfelsége alighanem orron-nyilazta az állatot, azért dühösödött meg annyira. Ahogy az idő telt, a környező dombok megteltek lassanként Vass-okkal.
A család czegei ága Mária Teréziától grófi rangot is kapott és a bécsi íródeák (alighanem a német kiejtés miatt) V betű helyett dupla W-vel írta föl a nevet a grófi okmányra és ez az ág azóta is Wass-nak írja a nevét. De ehhez az ághoz fűződik sajnos egy veszedelmesnek nevezhető tett is. Czegei Vass Vid egyike volt azoknak a földesuraknak, akik Básta magyar-pusztító dúlásai után Moldovából hozattak maguknak munkaerőt és betelepítették a Mezőségre az oláhokat, akik ma románoknak nevezik magukat és még 1848-ban, osztrák ügynökök felbujtására kiirtották úgy gazdáikat, mint a környék magyarjait.
Dédapám, Albert Bem szárnysegédje volt a szabadságharc során s emiatt tizenhét esztendőt töltött a kufsteini vár-börtön pincéiben. Az ő apja Tamás, elébb Kolozsvárra menekült, majd később a mezőházi birtokra költözött. Czege az idősebbik Wass-ág birtokában volt, a fiatalabbik ág, melyhez én is tartoztam, hét kilométerre onnan, a nagy tó másik végében élt. Ennek a falunak Vasas-szentgothárd volt a neve. Dédapám azonban már nem tért haza új otthont építeni. Kolozsvárt maradt, majd apja halála után Mezőzáhra költözött. A szentgothárdi otthon újra-építése Nagyapámra maradt. Szép, tágas, kényelmes, emeletes otthont épített ott magának a leégett udvarház helyén. A környék népe kastélynak nevezte, bár nem volt az. Csak egy kényelmes, nagy családra méretezett úri-ház volt, mely köré Nagyanyám egy negyven-holdas parkot varázsolt a hepe-hupás, vízmosásos kopár legelő-oldalra. Messzi idegen földről hozatott ritka fákat: mogyoró-fenyőt, babérlevelű tölgyet Amerikából jegyenye-tölgyet, bodros jázmint Ausztráliából és olyan gyönyörű fenyvesektől koszorúzott kertet teremtett oda, hogy még az első román királyság szakemberei is botanikus-kertnek ismerték el és kis réztáblákkal jelöltek meg minden értékesebb fát.
A második világháború végén aztán mi lettünk a menekültek. A gyűlölettől elvadult román kommunisták nem csak az épületeket bontották le földig, de a kert minden fáját, bokrát, rózsáját kivágták, kiirtották, hogy nyom se maradjon utána. Nem is maradt. A hajdani pompás fenyvesek és virágzó bokrok helyén ma újra csak kopár, vízmosásos legelő-oldal maradt vissza, semmi egyéb.
Így kerültem hát ide Amerikába. A muszka frontról Németországba s nehány év múlva onnan Amerikába, zsúfolt kivándorló-hajón. Első hivatalosan kiutalt állásomat Floridában kaptam. A Delandben székelő katona-iskolába küldtek mértant és algebrát tanítani. Ott a közelben vásároltam meg első amerikai otthonomat: a híres William Astor 1881-ben épült vadász-házát az Ocala National Forestnek nevezett 400,000 holdas erdőség peremén. Az ős-lakosság jobbára medvékből, szarvasokból, vadmacskákból és aligátorokból tevődött össze. Nehány évre rá a katona-iskola bezárta kapuit, engem meg a Gainesville-ben székelő University of Florida vett át, mint ócska lomot, ahol nyelveket és olykor európai történelmet kellett tanítanom. A távolság miatt Gainsville-be kellett költözzünk, de az öreg erdei házat megtartottuk továbbra is és ma, hogy fiaim felnőttek és szétszéledtek, ide bújtam újra mint nyugdíjas tanár s ahogy az idő szaladt velünk, két feleséget is elvesztettem rendre s ma már a harmadiknál tartok. De nem erről van itt szó.
Még az egyetemen voltam, amikor rájöttem arra, hogy Hazámról, Erdélyről jóformán semmit sem tudnak itt Amerikában. Tőkém nem volt, megalapítottam tehát jó erdélyi mintára az Amerikai Magyari Szépmíves Céhet, egy kiadóvállalatot, mely előfizetőkön épült egyedül. Az évi előfizetés tíz dollárba került és ezért a tíz dollárért minden „tag” kapott egy magyar nyelvű, ismeret-terjesztő könyvecskét. Első ilyen „ismeretterjesztő” könyvünk Zathureczky Gyulának, a kolozsvári Ellenzék hajdani főszerkesztőjének „Transylvania, Citadel of the West” elnevezésű munkája volt. Ebből minden amerikai egyetem könyvtára kapott díjmentesen egy-egy példányt. A következő években több hasonló könyvecskét hoztunk ki és helyeztünk el: „The ethnic history of Transylvania”, „Transylvania, the Hungarian Minority in Rumania”, „Transylvania and the Hungarian-Romanian Problem” „Toward a New Central Europe, A Symposium.”
Megalapítottam a „Danubian Press” elnevezésű kiadóvállalatot, melynek segítségével folyóiratokat tudtunk kiadni: „The Transylvanian Quarterly” „The Central European Forum”. Dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam. Tőke nélkül, hozzáértés nélkül. Az amerikai magyar előfizetőkre építve mindent.
Csalódtam. Amerika szétszórt magyarjait nehéz volt összetartani. Az előfizetők létszáma egyre csökkent. Kölcsönöket vettem föl. A bukás elkerülhetetlennek látszott. Az Egyesült Közép-Európai gondolat lengyelek segítségét hozta magával. De aztán ellanyhult az is. Hiába: író voltam, nem szervező, politikus. És segítséget sehonnan se kaptam.
Elvesztettük a háborút. Nem csak odahaza: idekint is. Behúzódtam a barlangomba és abbahagytam az egészet. Most itt vagyok, a semmi peremén. Negyvenhat könyvet megírtam s ma már csak ez maradt: az írott, nyomatott szó. Elég lesz arra, hogy utat mutasson a jövendő felé? Ez már nem rajtam múlik, hanem azokon, akik utánam jönnek a magyar élet göröngyös útján. Vénségemre azonban megtanultam valamit: az Isten létezése titkát. Ahhoz, hogy ezt értelmesen elmagyarázhassam, vissza kell térnem az egyre távolodó múltba.
Az Amerikai Magyar Szépmíves Céh életben tartása megkívánta a folytonos utazást: irodalmi estéket kellett tartanom Amerika és Canada minden nagyobb magyarlakta városában. Ősz elején New Yorkban voltunk éppen amerikai születésű feleségemmel, amikor szállodánkban felkeresett egy idősebb úriember. Bemutatkozott: Havas Emil volt a neve. Rémlett, mintha már hallottam volna ezt a nevet valamikor a messzi múltban, de nem emlékeztem, hogy hol és mikor. Vendégem jól megnézett. „Maga még fiatal” - mondta meglepődve, magyarul - „maga tehetséges ember! Egy javaslattal jöttem magához”- tette hozzá és azon nyomban elő is adta a javaslatát:
írjak egy könyvet, úgy ahogy ők diktálják: egy magyarországi zsidó mindenféle megaláztatásnak és kínzásoknak van kitéve, de sikeresen kimenekül Amerikába. Itt szeretettel fogadják, megsegítik és hamarosan sikeres üzletember lesz belőle. A háború után itt New Yorkban összetalálkozik hajdani kínzójával, aki mint menekült érkezik ide, bár még mindég a náciknak dolgozik. . .” Félbeszakítottam. Kértem, hogy fordítsuk a beszédet angolra, mivel a feleségem nem ért magyarul. Meglepődött kissé, de feleségemhez fordulva angolul mondta: Bocsásson meg, ezt nem tudtam. Maga intelligens asszonynak látszik. Született amerikai?” Feleségem bólintott. „Igen.” „Nagyon jó” - mondta Havas úr - „az amerikaiak okos üzletemberek. Maga megért engem, biztos vagyok abban . . .” Havas Emil folytatta a mondókáját. „Ha ezt a könyvet megírja, a maga tehetségével és a mi utasításaink szerint, garantálom, hogy best sellert csinálunk belőle, filmre is felvesszük és maga legalább három-négy millió dollárt keres ezzel!” Nem kellett beszélnem. Arcomba nézett és tekintete elsötétedett. „De ha nem fogadja el ezt a barátságos javaslatot” - mondta fenyegetően - „akkor soha egyetlen könyve sem jelenik meg ebben az országban!” Én már készen voltam egy hasonlóan barátságtalan válasszal, amikor skót-amerikai feleségem vidáman fölnevetett: „Ne beszéljen bolondságot” - nevetett Havas úr arcába. „ Én nem vagyok emigráns, én itt születtem! Nekem ilyesmit ne mondjon Mister Havas, vagy mi a neve!” Nevetése fölbosszantotta látogatónkat. Elvörösödve nyújtotta ki a két kezét maga elé. „Asszonyom” - sziszegte. „Ennek az országnak a népe azt olvas, amit mi akarjuk, hogy olvasson. Azt lát, amit mi akarjuk, hogy lásson! Itt tartjuk a markunkban úgy az amerikai könyvkiadást mint a filmipart. Én csak azért jöttem ide, hogy segítsek a férjén! De ha nem kell a segítségünk, nekünk így is jó!” Azzal megfordult a sarkán és becsapta maga mögött az ajtót. Színét se láttuk többet. Mikor azonban első angol nyelvű kéziratomat beküldtük az egyik ismertebb New York-i ügynöknek: egy héten belül már jött is vissza. „Sajnálom” - írta az ügynök - „az ön neve feketelistán van. Nincs az a kiadó, amelyik hozzá merne nyúlni.” Feleségem már nem nevetett. Megpróbáltuk ügynökök megkerülésével egyenesen a kiadókhoz küldeni: visszajött mindenünnen. Havas Emil igazat mondott. Saját kiadóvállalatunk útján tudtuk csak kiadni minden könyvünket. A Havas Emil neve azonban sokáig kísértett még. Megtudtam, hogy Kolozsvárról származott, megtudtam azt is, hogy még kis gimnazista koromban az Ellenzéknél dolgozott egy rövid ideig és azt is megtudtam, hogy miképpen került Amerikába: egy alkalommal a szerkesztő megszidta valamiért és haragjában Havas Emil kijelentette, hogy akár hiszik, akár nem, ő nem szorul mások jóakaratára. Fogadott, hogy három napon belül repülő-jegyet küldenek érte New Yorkból és egy hét múlva állása lesz a New York Timesnél. Még aznap délután lement a New York Kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatók törzsasztala volt, beleköpött a diákvezér arcába s a román diákok véresre verték. De másnap reggel a világ valamennyi lapja, rádióállomása meghirdette a „borzalmas kolozsvári zsidóverést” és három napra rá megérkezett a repülőjegy Amerikába. Így jutott be Havas Emil a New York Times szerkesztőségébe. Érdekes „véletlen”, hogy ugyanannak az évnek az elején jelent meg Németországban, a Steinkopf Verlag kiadásában „Elvész a nyom” elnevezésű könyvem „Die Spur Verliert Sich” cím alatt és jelentős könyvsikert ért el. De mindez bennünket nem érdekelt már akkor.
Úgy az Amerikai Magyar Szépmíves Céh, mint a Danubian Press a bukás szélén állt és megmentésükre már nem volt lehetőség. Amerika magyarjai cserben hagytak. Röviddel azután feleségem is meghalt. Felőrölte a sikertelenség. Magamra maradva az erdőkbe menekültem én is és ezzel egy írói élet munkássága véget ért. A lélek azonban él tovább. Él és munkálkodik nemzete jövendőjén. Ennek a jövendőnek pedig egyetlen biztosítéka az ÚRISTENBEN van. Ő adott nekünk hazát tizenegy évszázaddal ezelőtt s minden veszedelem és nehézség ellenére Ő tart meg minket ebben a hazában. Engem ide-űzött ugyan a vihar, de hazám mégis csak ott van, Erdély földjén. Ezen sem én, sem a világ-politika szeszélyes viharai nem változtatnak semmit. Üzenem Erdély szenvedő magyarjainak: járjatok emelt fővel az ősi földön, mert csak emelt fővel láthatjátok az Istent.
HAGYATÉK című utolsó könyvemben rámutattam a csapásra, mely Istenhez vezet. Gondolkozzatok a tanításon, amit Táltosaink szájából fakadt évszázadok sok veszedelmén keresztül. Aki az Úr Isten szolgálatában él, az megmarad. Amit emberi szóval „csodának” nevezünk, az valójában az Úr Isten munkája bennünk és általunk. Higgyetek és bízzatok ebben, erdélyi véreim s ez a hit és ez a bizalom erőt ad a sors súlyának viseléséhez! Így legyen.
Rövid önéletrajz:
1908. január 8-án születtem a Kolozsvár melletti Válaszúton, Magyarországon. Állandó lakhelyem
1944-ig: Vasasszentgotthárd, Szolnok-Doboka megye, Erdély, Magyarország.
Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte. 1919. január 19-én, tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása.
A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk.
Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1142-ben adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erősen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megművelhető földet hagytak meg és 800 acre mocsaras és erdős területet. (1 acre: 40,47 ár) Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szánt szándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát. Erős visszaélések közepette sikerült befejeznem alapfokú tanulmányaimat Kolozsváron, amelyet „Cluj” névre kereszteltek a románok.
Hogy magasabb képzésben részesülhessek, el kellett hagynom az országot: Debrecenben (Magyarország), Hohenheimban (Németország), majd Párizsban tanultam. Diákkoromban a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap és az Ellenzék című lapok munkatársaként dolgoztam. Első könyvem, egy verseskötet, 1927-ben jelent meg, majd ezt követte a második 1930-ban.
1931-ben a marosvásárhelyi színházban bemutatták egyik színdarabomat. Apám betegsége miatt 1932-ben hazatértem, hogy átvegyem a gazdálkodási teendőket, ekkor azonban azonnal behívtak a román hadseregbe, ahol egy évet szolgáltam. 1934-ben vettem át a gazdaság vezetését. Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbejutástól.
Ugyanebben az évben megjelent első regényem, A farkasverem, mely hamarosan sikerkönyvvé vált. Ennek a regénynek köszönhetem, hogy Baumgarten-díjban részesülhettem, és számos irodalmi társaság tagjává fogadott. Novelláim különböző irodalmi lapokban jelentek meg. Ezt követően publikált regényeim újabb elismerést jelentettek számomra. Tagja lettem a Kisfaludy Társaságnak
és a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozatának. Nagyapám halála után, 1936-ban átvettem egyházi tisztségét: az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnoka lettem. Ezt az egyházat 1526-ban alapították Erdélyben, akkor, amikor őseim törvénybe iktatták a vallásszabadság jogát.
1937 után Hitler hatása érezhetővé vált egész Románia területén. A kisebbségekre gyakorolt nyomás egyre elviselhetetlenebb lett. Mikor létrejött az úgynevezett Vasgárda, egyre gyakoribbak lettek a magyar-, zsidó- és egyéb kisebbségellenes támadások. Voltak, akiket mozgó vonatból löktek ki, másokat pedig az utcán vertek agyon…
Románia szoros szövetsége a hitleri Németországgal fokozatosan nacionalista fanatikusokká változtatta a románokat, annak a politikai jelmondatnak a jegyében, hogy „Románia a románoké!” Kisebbségiként egyre veszélyesebbé vált az élet számunkra, főleg azután, hogy Románia Hitler oldalán belépett a háborúba.
Ideiglenesen felszabadultunk a bécsi döntés következtében, amelyet 1940. augusztus 30-án írt alá Románia és Magyarország - olasz és német tárgyalások következtében. Az új határ Románia és Magyarország között, melyet Bécsben rajzoltak meg, pontosan Vasasszentgotthárdtól délre, az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, kettészelve a birtokunkban lévő erdőséget.
1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovainkat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort és megsebesítették a másikat. Szeptember 11-én, délután a magyar csapatok megérkeztek és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyetlen nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefoglalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett érvénybe. Ugyanakkor tudatták velünk azt is, hogy a határmenti megyék legalább három hónapig katonai kormányzás alatt fognak állni, mindaddig, amíg nem szerveznek szabad választásokat. (1941 januárjában állították vissza a civil közigazgatást.) Mivel előzőleg, még a román fennhatóság idején Anton Mocsonyi de Foen, Románia királyi vadászmesterének kérésére - a vadállomány rendezésének szakértőjeként - a Kárpátok vadállományának felügyeletével foglalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek Dr. Ionel Popescunak, Szászrégen polgármesterének, a király fővadászmestere segédjének. Mindezt azért tettem, hogy a vadállomány menedzselése zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe,
s így elkerülhessük a könnyelmű pusztítást, amely híres jávorszarvas-csordánkat is fenyegette. Szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási engedélyt és egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, melyet „visszatért magyar állampolgár” címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai teherszállító autó vitt el Szamosújvárra, ahonnan más katonai járművek segítségével - mivel sem vonatok, sem buszok nem közlekedtek még -, 15-én eljutottam Ratosnyára. Másnap lóháton, Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealu Brad nevű központi vadászházunkhoz.
Körülbelül szeptember 25-én, nem vagyok biztos a dátumban, a feleségem üzenetet küldött otthonról, arra kérve, hogy azonnal térjek haza, mert Csaba fiunk váratlanul megbetegedett. Mire hazaértem, a fiam már meghalt.
A temetés után néhány napot még otthon maradtam, majd visszatértem a Dealu Brad vadászházba, ahová ezúttal magammal vittem a feleségemet is. Míg otthon tartózkodtam, megtudtam, hogy távollétem idején a határőrök elfogtak négy személyt, akik az erdőn keresztül törvénytelenül próbáltak átjutni a határon. Aznap éjjelre a házunkba vitték őket, ahová Pakuts kapitány, a biztonsági tiszt be volt szállásolva, az ő parancsára a foglyokat a megyeszékhelyre kellett volna szállítani további kihallgatások végett. Tudomásomra jutott, hogy körülbelül 7 kilométerre Vasasszentgotthárdtól, a Cege-tó másik végénél a foglyok szökni próbáltak a mocsáron keresztül, mire a katonák agyonlőtték őket. Azt is megtudtam, hogy a katonai kivizsgálás megkezdődött az üggyel kapcsolatban.
Novemberben ismét hazatértem, és 1941 januárjának közepéig maradtam otthon, amikor a budapesti Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium kinevezett „erdészfelügyelőnek” Désre. Ugyanezen év márciusában a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem. Ebben a lapban már évek óta közöltem publicisztikai írásokat és novellákat. Ettől kezdve az időmet úgy kellett beosztanom,
hogy eleget tehessek hármas feladatkörömnek. Egyrészt az otthoni gazdaságot kellett rendeznem, édesapámat segítve a munkában, másrészt az erdészfelügyelői feladataimat kellett ellátnom, s mindezek mellett a lap vasárnapi számainak szerkesztési teendőit is el kellett végeznem.
Mint tartalékos tisztjelöltet 1942 májusában behívtak egy három hónapos kiképzésre, melynek végeztével a Magyar Királyi Lovasság zászlós rangját kaptam; ez volt a legalacsonyabb fokozata a megbízott tiszteknek.
Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapotól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából „felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek „keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza. 1944 januárjában Veress tábornok kinevezett a dél-erdélyi, akkor még román fennhatóság alatt álló Brassóban (Brasov) állomásozó német-olasz tiszti bizottság kommunikációs tisztjének. Az volt a feladatom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogtalanságait. Naponta legalább két-három embert tartóztattunk le, ütlegeléseket és gyilkosságokat vizsgáltunk ki, amelyeknek mind a helyi magyar lakosság volt az áldozata.
1944 áprilisában visszahívtak, majd újra kineveztek Veress tábornok szárnysegédének. Ebben az időben a tábornok, aki titkos vezetője volt a náciellenes magyar földalatti mozgalomnak, Horthy közvetlen parancsára kapcsolatot létesített a Szövetséges Főhadiszállásokkal, és megpróbált alkut kötni velük, felajánlva, hogy a németek ellen fordul az egész magyar hadsereggel együtt, és ezáltal lerövidíti a háborút, ha a Szövetségesek garantálják azt, hogy az oroszok nem fognak bevonulni a Kárpát-medencébe, és Magyarországot a Jugoszláviából felvonuló angol és amerikai csapatok fogják majd megszállni. Veress tábornok szárnysegédeként aktívan részt vettem ezeken a földalatti tárgyalásokon. Próbálkozásaink azonban eredménytelenek maradtak. A válasz mindig ugyanaz volt: „Vegyék fel a kapcsolatot Sztálinnal. Magyarország Oroszország érdekkörében van.”
Veress tábornokot 1944 szeptemberében váratlanul letartóztatták a németek. Szárnysegédeként én is erre a sorsra jutottam, de rangomnak köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedtek, és visszanyertem előbbi pozíciómat: Veress tábornok utódjának, Kovács tábornoknak az adjutánsa lettem. Az ő távozása után ugyanebben a tisztségben maradtam Fónagy tábornok, majd Tilger tábornok mellett is.
Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.
A következő év márciusában Nyugat-Magyarországra, Sopronba kerültem, az osztrák határ mellé. Meglátogathattam Veress tábornokot a kőhalmai börtönben, néhány kilométerre a várostól. A hűséges magyar hazafi a börtönőröknek köszönhetően még mindig kapcsolatban állt a földalatti mozgalommal és arra készült, hogy újraszervezzék a demokratikus Magyarországot, közvetlenül a közeledő orosz seregek általi „felszabadítása” után. Erősen remélte, hogy az angol és amerikai kormány nem fogja engedni az oroszoknak, hogy a szükségesnél többet időzzenek magyar területeken, és a távozásuk után majd lehet szabad választásokat tartani.
Mikor a kőhalmai börtönben megmondtam a tábornoknak a tervem, hogy civil ruhába öltözöm, és egy ideig még Sopronban maradok, majd visszatérek Erdélybe, amint csak lehet, erősen ellenezte a szándékomat. Megparancsolta, hogy hagyjam el az országot, hiszen íróként az a feladatom, hogy életben maradjak, és elmondjam a világnak, hogy mi történt a nemzetemmel. Titkos kapcsolatai révén két nappal a nála tett látogatásom után parancsot kaptam, hogy kísérjem el azt a Sopronból nyugat felé tartó vonatot, amelyen a magyar tisztek családjai utaztak, köztük feleségem és négy gyermekünk is, akik Erdélyből - feleségem német kapcsolatai révén - menekültek ki Sopronba.
Az erős orosz támadások ellenére vonatunk el tudta hagyni Magyarországot. Később derült ki, hogy ez volt az utolsó szerelvény, amelyiknek ez sikerült. Áprilisban érkeztünk meg - Ausztrián és Csehszlovákián keresztül - Németországba, ahol egy Bleibach nevű kis faluban, a Bajor-erdőkben elfogyott az üzemanyagunk. Itt találkoztunk az amerikai csapatokkal. Miután kiengedtek a regensburgi POW-táborból, a családommal visszatértem Bleibachba, és ott maradtunk 1949 májusáig. Rövid ideig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként dolgoztam, majd erdőkitermelésnél kaptam munkát, aztán kertészként és szabadúszó íróként tevékenykedtem. Sok novellát közöltem ebben az időben. Az Adjátok vissza a hegyeimet c. írásom bestseller lett, lefordították németre, spanyolra, hollandra és angolra. Feleségem a gyerekekkel 1949 májusában hajdani szülővárosába, Hamburgba költözött, ahol a családja nagy tiszteletnek örvendett. Rövidesen én is utánuk mentem, hogy együtt lehessek a fiaimmal. Itt éjjeliőrként dolgoztam a sógorom építkezési vállalatánál, s ezzel egyidőben világi lelkészként szolgáltam a magyar menekültek kis református közösségében. Ugyanebben az évben jelentkeztem az Egyesült Államokba kivándorolni szándékozók listájára. Ezt a lépést azonban feleségem megtagadta, és elintézte, hogy visszatartsák betegség címén, amíg megalapozom az életünket Amerikában.
Négy fiammal és egy idős asszonnyal, Moldován Ágnessel együtt, aki vállalta, hogy anyjuk helyett gondját viseli a gyermekeknek, hamarosan behívtak előkészítésre a Wentorf-táborba, ahol körülbelül egy évet töltöttünk. Itt a református közösség világi papjaként dolgoztam ismét. Ebben a táborban a magyarokon kívül lettek, litvánok és észtek is voltak.
1951. szeptember 21-én érkeztünk meg New York kikötőjébe a General Muir nevű hajóval, amelyen a református utasok világi lelkészeként és a hajó újságjának szerkesztőjeként dolgoztam.
New York-ból a támogatóm, az Ohio állambeli, Bellair-i W.G. McClain autójával vitt Bellair-be, ahol McClain gazdaságának irányítása várt rám. Ugyanakkor állást ajánlottak fel számomra a Szabad Európa Rádiónál, havi 200 dolláros keresettel. Nem volt semmi kitétel a tartózkodási helyemre vonatkozóan, heti rendszerességgel el kellett küldenem nekik postán az írásaimat az amerikai mezőgazdaságról és életmódról.
1952 januárjában beadtam a válópert, a válást májusban mondták ki. Nem sokkal ezután vettem nőül jelenlegi feleségemet. Miután családi problémák miatt széthullt a McClain-farm, és eladták, 1952-ben családommal együtt a floridai Astorba költöztem. Ekkor még a Szabad Európa Rádió munkatársa voltam.
Körülbelül egy év múlva a fiaim anyja, Eva Siemers megérkezett az Egyesült Államokba és perelni kezdett a válás semmissé tételéért. Csak egy bizonyos pénzösszeg ellenében egyezett volna bele a válásba, ám ez az összeg túlságosan is nagy volt a keresetemhez képest. Végül sikerült megoldani az ügyet a törvényszéken, majd beadtam igénylésemet az amerikai állampolgárságért, amit 1957. január 4-én kaptam meg a floridai Orlando szövetségi törvényszékén.
Ugyancsak januárban kiképzői munkára kértek föl a Deland-i Floridai Katonai Akadémia részéről, ahol áprilisig dolgoztam. Áprilisban a Floridai Egyetem Idegen Nyelv Tanszéke tanári állást ajánlott föl. Miután átköltöztem a Florida állambeli Gainesville-be, tizenkét évig dolgoztam az egyetemen, 1970-ig, amikor nyugdíjba vonultam, hogy végre az írásnak és műveim kiadásának szentelhessem az időmet.
Az egyetemen eltöltött évek lehetővé tették, hogy taníttathassam fiaimat. Egyikük a West Point-i katonai akadémián tanult, színjelessel végzett, és miután kétszer megjárta Vietnamot, majd néhány évet oktatóként dolgozott a West Point-on, most a Washington állambeli Fort Lewis főhadnagyaként szolgál.
Egyetemi munkásságom idején magyar és angol könyvek kiadása mellett a nácizmusról és kommunizmusról szóló előadásokat tartottam Amerika- és Kanada-szerte, tanácsadója voltam a Fiatal Amerikaiak A Szabadságért elnevezésű egyetemi mozgalomnak, létrehoztam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, a Duna-menti Kutató és Információs Központot és a Danubian Press kiadóvállalatot.
Miután visszavonultam az egyetemről, egész életemet ennek a három szervezetnek szenteltem. Ezek azt a célt szolgálták, hogy nyilvánosságra hozzák az igazságot a Duna-menti országok történelmi, politikai, társadalmi és gazdasági problémáiról. Szívügyemnek tekintettem a Románia Szocialista Köztársaságban élő elnyomott kisebbségek helyzetének bemutatását. A velük szemben megnyilvánuló brutális bánásmódra világszerte felfigyeltek az utóbbi években.
Az Erdélyi Világszövetség első elnöke voltam. (Ez a szervezet a világ 134 erdélyi csoportosulását és társaságát foglalja magába.) Az Amerikai Magyar Szövetség alelnöke és a Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatója vagyok, tagja az Árpád Akadémiának, a Templomosok és a Szent László lovagrendjének.
Az életem mindig is nyitott könyv volt. Az most is, és az lesz a jövőben is. Nincs rejtegetnivalóm, és nem kell elnézést kérnem egyetlen tettemért sem. Íróként, a Nemzetközi Pen Club tagjaként azt teszem, amit ennek a nagy szervezetnek a jelmondata hirdet: egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.
1944-ig: Vasasszentgotthárd, Szolnok-Doboka megye, Erdély, Magyarország.
Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte. 1919. január 19-én, tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása.
A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk.
Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1142-ben adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erősen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megművelhető földet hagytak meg és 800 acre mocsaras és erdős területet. (1 acre: 40,47 ár) Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szánt szándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát. Erős visszaélések közepette sikerült befejeznem alapfokú tanulmányaimat Kolozsváron, amelyet „Cluj” névre kereszteltek a románok.
Hogy magasabb képzésben részesülhessek, el kellett hagynom az országot: Debrecenben (Magyarország), Hohenheimban (Németország), majd Párizsban tanultam. Diákkoromban a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap és az Ellenzék című lapok munkatársaként dolgoztam. Első könyvem, egy verseskötet, 1927-ben jelent meg, majd ezt követte a második 1930-ban.
1931-ben a marosvásárhelyi színházban bemutatták egyik színdarabomat. Apám betegsége miatt 1932-ben hazatértem, hogy átvegyem a gazdálkodási teendőket, ekkor azonban azonnal behívtak a román hadseregbe, ahol egy évet szolgáltam. 1934-ben vettem át a gazdaság vezetését. Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbejutástól.
Ugyanebben az évben megjelent első regényem, A farkasverem, mely hamarosan sikerkönyvvé vált. Ennek a regénynek köszönhetem, hogy Baumgarten-díjban részesülhettem, és számos irodalmi társaság tagjává fogadott. Novelláim különböző irodalmi lapokban jelentek meg. Ezt követően publikált regényeim újabb elismerést jelentettek számomra. Tagja lettem a Kisfaludy Társaságnak
és a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozatának. Nagyapám halála után, 1936-ban átvettem egyházi tisztségét: az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnoka lettem. Ezt az egyházat 1526-ban alapították Erdélyben, akkor, amikor őseim törvénybe iktatták a vallásszabadság jogát.
1937 után Hitler hatása érezhetővé vált egész Románia területén. A kisebbségekre gyakorolt nyomás egyre elviselhetetlenebb lett. Mikor létrejött az úgynevezett Vasgárda, egyre gyakoribbak lettek a magyar-, zsidó- és egyéb kisebbségellenes támadások. Voltak, akiket mozgó vonatból löktek ki, másokat pedig az utcán vertek agyon…
Románia szoros szövetsége a hitleri Németországgal fokozatosan nacionalista fanatikusokká változtatta a románokat, annak a politikai jelmondatnak a jegyében, hogy „Románia a románoké!” Kisebbségiként egyre veszélyesebbé vált az élet számunkra, főleg azután, hogy Románia Hitler oldalán belépett a háborúba.
Ideiglenesen felszabadultunk a bécsi döntés következtében, amelyet 1940. augusztus 30-án írt alá Románia és Magyarország - olasz és német tárgyalások következtében. Az új határ Románia és Magyarország között, melyet Bécsben rajzoltak meg, pontosan Vasasszentgotthárdtól délre, az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, kettészelve a birtokunkban lévő erdőséget.
1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovainkat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort és megsebesítették a másikat. Szeptember 11-én, délután a magyar csapatok megérkeztek és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyetlen nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefoglalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett érvénybe. Ugyanakkor tudatták velünk azt is, hogy a határmenti megyék legalább három hónapig katonai kormányzás alatt fognak állni, mindaddig, amíg nem szerveznek szabad választásokat. (1941 januárjában állították vissza a civil közigazgatást.) Mivel előzőleg, még a román fennhatóság idején Anton Mocsonyi de Foen, Románia királyi vadászmesterének kérésére - a vadállomány rendezésének szakértőjeként - a Kárpátok vadállományának felügyeletével foglalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek Dr. Ionel Popescunak, Szászrégen polgármesterének, a király fővadászmestere segédjének. Mindezt azért tettem, hogy a vadállomány menedzselése zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe,
s így elkerülhessük a könnyelmű pusztítást, amely híres jávorszarvas-csordánkat is fenyegette. Szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási engedélyt és egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, melyet „visszatért magyar állampolgár” címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai teherszállító autó vitt el Szamosújvárra, ahonnan más katonai járművek segítségével - mivel sem vonatok, sem buszok nem közlekedtek még -, 15-én eljutottam Ratosnyára. Másnap lóháton, Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealu Brad nevű központi vadászházunkhoz.
Körülbelül szeptember 25-én, nem vagyok biztos a dátumban, a feleségem üzenetet küldött otthonról, arra kérve, hogy azonnal térjek haza, mert Csaba fiunk váratlanul megbetegedett. Mire hazaértem, a fiam már meghalt.
A temetés után néhány napot még otthon maradtam, majd visszatértem a Dealu Brad vadászházba, ahová ezúttal magammal vittem a feleségemet is. Míg otthon tartózkodtam, megtudtam, hogy távollétem idején a határőrök elfogtak négy személyt, akik az erdőn keresztül törvénytelenül próbáltak átjutni a határon. Aznap éjjelre a házunkba vitték őket, ahová Pakuts kapitány, a biztonsági tiszt be volt szállásolva, az ő parancsára a foglyokat a megyeszékhelyre kellett volna szállítani további kihallgatások végett. Tudomásomra jutott, hogy körülbelül 7 kilométerre Vasasszentgotthárdtól, a Cege-tó másik végénél a foglyok szökni próbáltak a mocsáron keresztül, mire a katonák agyonlőtték őket. Azt is megtudtam, hogy a katonai kivizsgálás megkezdődött az üggyel kapcsolatban.
Novemberben ismét hazatértem, és 1941 januárjának közepéig maradtam otthon, amikor a budapesti Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium kinevezett „erdészfelügyelőnek” Désre. Ugyanezen év márciusában a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem. Ebben a lapban már évek óta közöltem publicisztikai írásokat és novellákat. Ettől kezdve az időmet úgy kellett beosztanom,
hogy eleget tehessek hármas feladatkörömnek. Egyrészt az otthoni gazdaságot kellett rendeznem, édesapámat segítve a munkában, másrészt az erdészfelügyelői feladataimat kellett ellátnom, s mindezek mellett a lap vasárnapi számainak szerkesztési teendőit is el kellett végeznem.
Mint tartalékos tisztjelöltet 1942 májusában behívtak egy három hónapos kiképzésre, melynek végeztével a Magyar Királyi Lovasság zászlós rangját kaptam; ez volt a legalacsonyabb fokozata a megbízott tiszteknek.
Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapotól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából „felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek „keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza. 1944 januárjában Veress tábornok kinevezett a dél-erdélyi, akkor még román fennhatóság alatt álló Brassóban (Brasov) állomásozó német-olasz tiszti bizottság kommunikációs tisztjének. Az volt a feladatom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogtalanságait. Naponta legalább két-három embert tartóztattunk le, ütlegeléseket és gyilkosságokat vizsgáltunk ki, amelyeknek mind a helyi magyar lakosság volt az áldozata.
1944 áprilisában visszahívtak, majd újra kineveztek Veress tábornok szárnysegédének. Ebben az időben a tábornok, aki titkos vezetője volt a náciellenes magyar földalatti mozgalomnak, Horthy közvetlen parancsára kapcsolatot létesített a Szövetséges Főhadiszállásokkal, és megpróbált alkut kötni velük, felajánlva, hogy a németek ellen fordul az egész magyar hadsereggel együtt, és ezáltal lerövidíti a háborút, ha a Szövetségesek garantálják azt, hogy az oroszok nem fognak bevonulni a Kárpát-medencébe, és Magyarországot a Jugoszláviából felvonuló angol és amerikai csapatok fogják majd megszállni. Veress tábornok szárnysegédeként aktívan részt vettem ezeken a földalatti tárgyalásokon. Próbálkozásaink azonban eredménytelenek maradtak. A válasz mindig ugyanaz volt: „Vegyék fel a kapcsolatot Sztálinnal. Magyarország Oroszország érdekkörében van.”
Veress tábornokot 1944 szeptemberében váratlanul letartóztatták a németek. Szárnysegédeként én is erre a sorsra jutottam, de rangomnak köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedtek, és visszanyertem előbbi pozíciómat: Veress tábornok utódjának, Kovács tábornoknak az adjutánsa lettem. Az ő távozása után ugyanebben a tisztségben maradtam Fónagy tábornok, majd Tilger tábornok mellett is.
Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.
A következő év márciusában Nyugat-Magyarországra, Sopronba kerültem, az osztrák határ mellé. Meglátogathattam Veress tábornokot a kőhalmai börtönben, néhány kilométerre a várostól. A hűséges magyar hazafi a börtönőröknek köszönhetően még mindig kapcsolatban állt a földalatti mozgalommal és arra készült, hogy újraszervezzék a demokratikus Magyarországot, közvetlenül a közeledő orosz seregek általi „felszabadítása” után. Erősen remélte, hogy az angol és amerikai kormány nem fogja engedni az oroszoknak, hogy a szükségesnél többet időzzenek magyar területeken, és a távozásuk után majd lehet szabad választásokat tartani.
Mikor a kőhalmai börtönben megmondtam a tábornoknak a tervem, hogy civil ruhába öltözöm, és egy ideig még Sopronban maradok, majd visszatérek Erdélybe, amint csak lehet, erősen ellenezte a szándékomat. Megparancsolta, hogy hagyjam el az országot, hiszen íróként az a feladatom, hogy életben maradjak, és elmondjam a világnak, hogy mi történt a nemzetemmel. Titkos kapcsolatai révén két nappal a nála tett látogatásom után parancsot kaptam, hogy kísérjem el azt a Sopronból nyugat felé tartó vonatot, amelyen a magyar tisztek családjai utaztak, köztük feleségem és négy gyermekünk is, akik Erdélyből - feleségem német kapcsolatai révén - menekültek ki Sopronba.
Az erős orosz támadások ellenére vonatunk el tudta hagyni Magyarországot. Később derült ki, hogy ez volt az utolsó szerelvény, amelyiknek ez sikerült. Áprilisban érkeztünk meg - Ausztrián és Csehszlovákián keresztül - Németországba, ahol egy Bleibach nevű kis faluban, a Bajor-erdőkben elfogyott az üzemanyagunk. Itt találkoztunk az amerikai csapatokkal. Miután kiengedtek a regensburgi POW-táborból, a családommal visszatértem Bleibachba, és ott maradtunk 1949 májusáig. Rövid ideig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként dolgoztam, majd erdőkitermelésnél kaptam munkát, aztán kertészként és szabadúszó íróként tevékenykedtem. Sok novellát közöltem ebben az időben. Az Adjátok vissza a hegyeimet c. írásom bestseller lett, lefordították németre, spanyolra, hollandra és angolra. Feleségem a gyerekekkel 1949 májusában hajdani szülővárosába, Hamburgba költözött, ahol a családja nagy tiszteletnek örvendett. Rövidesen én is utánuk mentem, hogy együtt lehessek a fiaimmal. Itt éjjeliőrként dolgoztam a sógorom építkezési vállalatánál, s ezzel egyidőben világi lelkészként szolgáltam a magyar menekültek kis református közösségében. Ugyanebben az évben jelentkeztem az Egyesült Államokba kivándorolni szándékozók listájára. Ezt a lépést azonban feleségem megtagadta, és elintézte, hogy visszatartsák betegség címén, amíg megalapozom az életünket Amerikában.
Négy fiammal és egy idős asszonnyal, Moldován Ágnessel együtt, aki vállalta, hogy anyjuk helyett gondját viseli a gyermekeknek, hamarosan behívtak előkészítésre a Wentorf-táborba, ahol körülbelül egy évet töltöttünk. Itt a református közösség világi papjaként dolgoztam ismét. Ebben a táborban a magyarokon kívül lettek, litvánok és észtek is voltak.
1951. szeptember 21-én érkeztünk meg New York kikötőjébe a General Muir nevű hajóval, amelyen a református utasok világi lelkészeként és a hajó újságjának szerkesztőjeként dolgoztam.
New York-ból a támogatóm, az Ohio állambeli, Bellair-i W.G. McClain autójával vitt Bellair-be, ahol McClain gazdaságának irányítása várt rám. Ugyanakkor állást ajánlottak fel számomra a Szabad Európa Rádiónál, havi 200 dolláros keresettel. Nem volt semmi kitétel a tartózkodási helyemre vonatkozóan, heti rendszerességgel el kellett küldenem nekik postán az írásaimat az amerikai mezőgazdaságról és életmódról.
1952 januárjában beadtam a válópert, a válást májusban mondták ki. Nem sokkal ezután vettem nőül jelenlegi feleségemet. Miután családi problémák miatt széthullt a McClain-farm, és eladták, 1952-ben családommal együtt a floridai Astorba költöztem. Ekkor még a Szabad Európa Rádió munkatársa voltam.
Körülbelül egy év múlva a fiaim anyja, Eva Siemers megérkezett az Egyesült Államokba és perelni kezdett a válás semmissé tételéért. Csak egy bizonyos pénzösszeg ellenében egyezett volna bele a válásba, ám ez az összeg túlságosan is nagy volt a keresetemhez képest. Végül sikerült megoldani az ügyet a törvényszéken, majd beadtam igénylésemet az amerikai állampolgárságért, amit 1957. január 4-én kaptam meg a floridai Orlando szövetségi törvényszékén.
Ugyancsak januárban kiképzői munkára kértek föl a Deland-i Floridai Katonai Akadémia részéről, ahol áprilisig dolgoztam. Áprilisban a Floridai Egyetem Idegen Nyelv Tanszéke tanári állást ajánlott föl. Miután átköltöztem a Florida állambeli Gainesville-be, tizenkét évig dolgoztam az egyetemen, 1970-ig, amikor nyugdíjba vonultam, hogy végre az írásnak és műveim kiadásának szentelhessem az időmet.
Az egyetemen eltöltött évek lehetővé tették, hogy taníttathassam fiaimat. Egyikük a West Point-i katonai akadémián tanult, színjelessel végzett, és miután kétszer megjárta Vietnamot, majd néhány évet oktatóként dolgozott a West Point-on, most a Washington állambeli Fort Lewis főhadnagyaként szolgál.
Egyetemi munkásságom idején magyar és angol könyvek kiadása mellett a nácizmusról és kommunizmusról szóló előadásokat tartottam Amerika- és Kanada-szerte, tanácsadója voltam a Fiatal Amerikaiak A Szabadságért elnevezésű egyetemi mozgalomnak, létrehoztam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, a Duna-menti Kutató és Információs Központot és a Danubian Press kiadóvállalatot.
Miután visszavonultam az egyetemről, egész életemet ennek a három szervezetnek szenteltem. Ezek azt a célt szolgálták, hogy nyilvánosságra hozzák az igazságot a Duna-menti országok történelmi, politikai, társadalmi és gazdasági problémáiról. Szívügyemnek tekintettem a Románia Szocialista Köztársaságban élő elnyomott kisebbségek helyzetének bemutatását. A velük szemben megnyilvánuló brutális bánásmódra világszerte felfigyeltek az utóbbi években.
Az Erdélyi Világszövetség első elnöke voltam. (Ez a szervezet a világ 134 erdélyi csoportosulását és társaságát foglalja magába.) Az Amerikai Magyar Szövetség alelnöke és a Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatója vagyok, tagja az Árpád Akadémiának, a Templomosok és a Szent László lovagrendjének.
Az életem mindig is nyitott könyv volt. Az most is, és az lesz a jövőben is. Nincs rejtegetnivalóm, és nem kell elnézést kérnem egyetlen tettemért sem. Íróként, a Nemzetközi Pen Club tagjaként azt teszem, amit ennek a nagy szervezetnek a jelmondata hirdet: egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.
