|
|
|
|
|
|
Wass Albert utolsó üzenete:
"Ez a mai nemzedék, ez kapott 50 évi agymosást. Néppé gyúrták a nemzetet! Az üzenetem az, hogy ébredjetek föl magyarok, s legyetek újra nemzet, váljatok nemzetté! Ahol nem az a fontos, hogy ki mennyi pénzt hoz az országba, hanem hogy ki mennyi jót, szépet és hasznosat tud cselekedni a magyar közösségért."
Regények, novellák, elbeszélések:
- 1934 Farkasverem
- 1940 Csaba
- 1940 Mire a fák megnőnek
- 1940 Jönnek!
- 1941 A titokzatos őzbak (novellák)
- 1941 Csalódás (Az ÜNNEP 1941. augusztus 15-ei számában)
- 1943 A kastély árnyékában
- 1943 Egyedül a világ ellen
- 1943 Vérben és viharban
- 1944 Tavaszi szél és más színművek
- 1945 Valaki tévedett (novellák 1945-49-ből)
- 1945 A költő és a macska (elbeszélések)
- 1947 A rézkígyó
- 1949 Zsoltár és trombitaszó – Örökösök (novellák, karcolatok, levelek – posztumusz kisregény 1949-ből)
- 1949 Adjátok vissza a hegyeimet!
- 1951 Ember az országút szélén
- 1952 Elvész a nyom
- 1953 Tizenhárom almafa
- 1958 Az Antikrisztus és a pásztorok
- 1959 A funtineli boszorkány
- 1964 Átoksori kísértetek
- 1965 Elvásik a veres csillag
- 1967 Magukrahagyottak
- 1974 Kard és kasza
- 1975 Magyar örökségünk (Tanulmányok, hátrahagyott novellák, írások, interjúk)
- 1978 Halálos köd Holtember partján
- 1985 Hagyaték
- 1989 Te és a világ (novellák)
- Eliza (angolul íródott)
- Igazságot Erdélynek!
- Józan magyar szemmel I-II. (publicisztikák)
- Karácsonyi üzenetek – A temető megindul
- Magyar pólus (Újabban fölkutatott versek, novellák, tárcák, közéleti írások, interjúk és levelek)
- Népirtás Erdélyben
- Hűség bilincsében
- Hanky tanár úr
- Se szentek, se hősök
- A szikla alatti férfi
- A sólyom hangja
- Csillag az éjszakában
- Black Hammock
- Magyar Számadás
- Nem nyugaton kel fel a nap
- Voltam
Versek, mesék:
- 1927 Virágtemetés (vers)
- 1942 Tavak könyve (mese)
- 1947 A láthatatlan lobogó (vers)
- 1946 Erdők könyve (mese)
- 1971 Válogatott magyar mondák és népmesék
Üzenet haza:
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad.
Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad.
Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.
A láthatatlan lobogó:
Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.
Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom!
S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,
de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!
Ereklyém, Kincsem. Fegyverem.
Magasra tartom s lengetem!
És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!
És mentem, mindenek által,
íntépő, végső akarással!
Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!
Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is,
még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,
de harcom végig harcolom
s a lobogót megmarkolom!
Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót
kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
az úttalan bozótokon.
Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom!
S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,
de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!
Ereklyém, Kincsem. Fegyverem.
Magasra tartom s lengetem!
És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!
És mentem, mindenek által,
íntépő, végső akarással!
Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!
Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is,
még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,
de harcom végig harcolom
s a lobogót megmarkolom!
Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót
kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
Záróvers:
Hajótörött vagyok a tengeren.
Palackomat a tengerbe vetem.
Belesóhajtottam a sorsomat,
félelmemet és sok bús gondomat.
S most száz pecséttel elzárt bánatom
a hullámok kedvének átadom.
Merül, örökre tán, a mélybe le
s aranyhalacskák játszanak vele.
De lehet, hogy még perce jő neki,
s egy bús hullám majd egyszer fölveti.
S kidobja egy kéz – tán az istené –
egy gondtalan kor lábai elé.
Borzadtan olvassák, kik rátalálnak
és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.
"Valahol szörnyű vihar lehetett...
S a viharban egy nemzet elveszett...!"
Palackomat a tengerbe vetem.
Belesóhajtottam a sorsomat,
félelmemet és sok bús gondomat.
S most száz pecséttel elzárt bánatom
a hullámok kedvének átadom.
Merül, örökre tán, a mélybe le
s aranyhalacskák játszanak vele.
De lehet, hogy még perce jő neki,
s egy bús hullám majd egyszer fölveti.
S kidobja egy kéz – tán az istené –
egy gondtalan kor lábai elé.
Borzadtan olvassák, kik rátalálnak
és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.
"Valahol szörnyű vihar lehetett...
S a viharban egy nemzet elveszett...!"